30 év múltán sem felejtjük el egymást

Közeledik a Budapesti Vasipari Kutató és Fejlesztő Vállalat felszámolásának 30. évfordulója. Nekem 1993. szeptember 30-án szűnt meg intézeti munkaviszonyom, majd a Bay Zoltán Kutatási Alapítvány munkatársa lettem, amely ugyanabban az épületben működött, mint a VASKUT.

Volt VASKUT-asok lelkes kis csapata 2023. május 25-re találkozót szervezett a telephelyen, folytatva a COVID járvány miatt megszakított személyes találkozások, visszaemlékezések sorát. Erről a találkozóról az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület honlapjának Hírlevél rovatában Pálos Endre tollából részletes, fényképekkel illusztrált beszámoló olvasható (pdf – új ablakban nyílik meg).

Joggal vetődhet fel a kérdés, miért van szükség egy hasonló jellegű anyag megjelentetésére az anyagtudomany.eu blogomon.

Ennek több indokát is fel tudom sorolni. Egyrészt, ezzel szeretnék tisztelegni dr. Bacskai Antalnak, az Anyagvizsgálati Osztály utolsó vezetőjének az acélok átalakulási tulajdonságainak vizsgálata kapcsán kialakult együttműködésünknek, illetve ezúton is szeretnék gratulálni neki magas állami kitüntetéséhez. Megbecsülésemet azzal is szeretném kifejezni, hogy a VASKUT emléktábla előtt elmondott beszéde kéziratának másolatát is közlöm a gépelt változat mellett.

„Kedves Munkatársaim! VASKUT-asok!

Túlélve a többmenetes COVID járványt, szinte már megszokva a háború rémének fenyegetését,újra itt vagyunk. Emlékezünk. Ifjabb korunk mindennapos létküzdelmeinek színhelyén most gondolatainkban évtizedeket fiatalodhatunk. Vörösmarty szavaival: „Még áll a ház…” a SzépIlonkák többsége azonban már nagymama.

A magyar ipartörténelemben nagy jelentőségű volt a hajdani Fémipari Kutató Intézetmegszervezése 1948-ban dr. Gillemot László okl. gépészmérnök vezetésével. Ekkor még a vas-és acélipar, valamint az alumínium- és a színesfémek kohászatának és technológiájának akutatása egy égisz alatt indult, de 1951-ben dr. Verő József akadémikus professzor vezetésévellétrejött az önálló Vasipari Kutató Intézet.Igazgatónk tudományos szemléletének köszönhetjük, hogy jó szakmai szellem lakta bea házat évtizedekig. Neves, tekintélyes ipari szakembereket hívott meg a tudományososztályvezetői állásokba, s a miskolci Kohómérnöki Kar kiemelkedő képességű hallgatóitmegnyerték a tudományos kutatásnak. Büszke részesei lehettünk a tekintélyes bányász-kohásztársadalomnak is. Legfőbb érdeme, hogy alkotó légkört teremtett, ennek eredményeként vált aVASKUT a kohászat, a gépipar, a vegyipar nélkülözhetetlen műszaki-tudományos bázisává, ésez alapozta meg egyúttal a VASKUT munkatársi közösségét is.

Dr. Verő József igazgatónk emlékét kegyelettel őrizzük, mert mindannyiunkpályafutásában maradandó, pozitív nyomokat hagyott. Emberi, szakmai példakép generációkszámára!

Én 1962–1966 között voltam egyetemi ösztöndíjasa, majd 26 éven keresztültudományos munkatársa, később osztályvezetője ennek az intézménynek. Itt szerezhettemolyan szaktudást, mérnöki jellemvonást, amivel belföldön, külföldön jól boldogultam, s szépsikerélményekben lehetett részem, úgy járhattam a világ 37 országában, hogy még nekemfizettek érte!

Hálával emlékszem munkatársaimra, akik valamilyen formában és mértékben pozitívhatással voltak pályafutásomra. A VASKUT-szellem családunkban is tovább él, 30 év kötődéseseményei, hatásai alapján mélyen átérzem a Jó szerencsét! köszöntés jelentését.

Persze a „döccenőkre” is emlékezni kell. Az iparpolitika által a 70-es évektől előírtbevételi terv nem kedvezett a szakmai fejlődésnek, az utódnevelésnek, a tudományos fokozatmegszerzésének és a publikációs tevékenységnek sem. Ehhez is alkalmazkodni tudott végül akollektíva, amit eredményei igazolnak. Főiskolások, egyetemisták, aspiránsok szakmaifejlődése, számos tudományos cím megszerzése, egyetemi oktatók, tanárok karrierjegyökerezik a VASKUT tudományos eredményeiben.

Szerencsére egyes szakágazatokban, például a töréselmélet, a nagytisztaságú acélokkutatása, a műszerfejlesztés területén és a szakkiállításokon is meg tudtuk „csillantani” aVASKUT eredményeit, nemzetközi szinten is. Sok külföldi aspiráns, több UNIDO-szakértő éskülföldi vendég vitte hírnevünket szerte a nagyvilágba.

Tóth Árpád költőnk szavaival mondva: „.. ha a lehetetlent nem tudtuk lebírni, volt egynemes célunk, gyönyörűket írni …”. Vonatkozzon ez most a VASKUT-ban született szakcikkekre, kutatási jelentésekre, szakvéleményekre, disszertációkra.

Fiatalabbak! Őrizzétek a lángot! Jó szerencsével!”

Ez anyagnak megjelentetésének a másik indoka a VASKUT laborépületének második emeleti tanácstermében elmondott köszöntőmmel kapcsolatos. Mikor a köszöntő szövegét előzetesen elkészítettem, és egyeztetésre megküldtem a szervezőbizottságnak, még nem tudtam, hogy hol fog elhangzani. A szóbeli előadás során igyekeztem szorosan ragaszkodni a leírt szöveghez, de mikor eljutottam az első magyar űrhajós, Farkas Bertalan anyagtudományi kísérletének megemlítéséhez, eszembe jutott, hogy ennek a kísérletnek a mintái a VASKUT megszűnéséig ennek a tanácsteremnek a falát díszítették. Erről a fémtani kísérletről véleményem szerint méltatlanul kevés híradás jelent meg a szaksajtóban, hasonlóan a VASKUT Fémtani Osztály munkatársainak a kísérleti minták előkészítésében való részvételéről. A kísérleti munka meghatározó részét dr. Búza Gábor végezte, aki a VASKUT felszámolásakor a tanácstermi tablóban lévő mintákat kimentette. Amikor a találkozó után megkerestem őt, hogy szeretnék az űrprogramhoz kapcsolódó kísérletekről beszámolni, örömmel vállalta, a nála lévő mintáról felvételt küld, és röviden írásban elmagyarázza a kísérlet lényegét és eredményét.

A köszöntőm szövegének közlése után a Búza Gábor által rendelkezésemre bocsájtott anyagot közzéteszem, megköszönve a segítségét.

A köszöntőm szövegét eredeti formájában az alábbiakban közlöm, de a BEALUCA program említésekor egy *-gal jelzem, hogy ezzel a témával kapcsolatban kiegészítő információk olvashatók a blogban.

Köszöntőm:

A családomnak, pontosabban a feleségemnek, Évának megígértem, talán meg is fogadtam, hogy közszereplést nem vállalok már. Ez az elhatározás vagy másfél évvel ezelőtt született meg az Anyagtudományi konferencián tartott megnyitó előadásom után. Joggal kérdezhetitek, hogy akkor most miért állok itt előttetek a köszöntő megtartása miatt. Ezt az ellentmondást csak úgy tudtam magamban feloldani, hogy ezt a szereplést nem tekintem nyilvános vagy közszereplésnek, hiszen lényegében egy zárt közösségen belül, a VASKUT-asok családjának körében fog elhangzani.

Vagy három héttel ezelőtt egy békés délutáni kávézgatás közben megszólalt a telefonom, és Búza Gábor néhány bevezető mondat után elmondta, hogy a volt VASKUT-asok közül néhányan összejöttek egy találkozó megszervezésére, és közösen arra gondoltak, hogy engem szeretnének felkérni a köszöntésre. A megtisztelő felkérésre igent mondtam, megkérdeztem, Gábort, hogy miről beszéljek, illetve miről ne beszéljek, és a köszöntő időtartamát is behatároltuk. Gábor erre legfeljebb tíz percet javasolt, és azt kérte, hogy a köszöntőben ne a szakmával foglalkozzak, hanem inkább azzal, hogy mi is tartja össze mind a mai napig a volt VASKUT-asok közösségét. Ha publikáció születne, akkor annak egyetlen kulcsszava lenne: összetartás.

Gábor intelmét csak részben fogadtam meg, mert már az ősi kínai filozófusoktól meg a kétezer évvel ezelőtti tanításokból megtanulhattuk, hogy a mondanivaló megvilágításához célszerű példabeszédek formájában szólni a közönséghez.

Amint már említettem, ennek a köszöntőnek a kulcsszava az összetartás, vagy idegen eredetű szóval a kohézió, és ha az anyagi világunkban érvényesülő kötőerőket, kohéziós erőket sorra vesszük, akkor beláthatjuk, hogy a három lehetséges eset közül a VASKUT-asok családjának tagjai közötti kohéziót legszemléletesebben – nem véletlenül – a fémes kötés jellegzetességeivel lehet szemléltetni. Miből is áll a fémes kötés? Tiszta fémek esetén az azonos minőségű atomok elektronjaikat leadják a közös elektronfelhőbe, mégpedig úgy, hogy eredeti tulajdonságaikat lényegében nem veszítik el, de létrehozzák a kohéziót. Érdekes, hogy ez a kötési mód még akkor is működik, ha a fémet nagyon különböző egyedi tulajdonságú atomok alkotják, sőt, az ilyen fémek még nagyobb szilárdságúak, jobban ellenállnak a külső hatásoknak, mint a tiszta fémek. Ennek az analógiának a lényege még szembetűnőbb, ha a fémes kötést szembeállítjuk az ionos kötéssel, amikor az egyik atom leadja, a másik pedig felveszi az elektronokat, de nem hoznak létre közös elektronfelhőt, és az atomok ebben az esetben elvesztik eredeti tulajdonságaikat, egyéniségüket. Ezt a hasonlatot tovább lehetne tágítani, a lényeg azonban az, hogy mindegyik atom „bead” valamit a közösbe, de százszorosan, ezerszeresen visszakapják azt. Dehát megígértem, hogy nem a szakmáról fogok beszélni. Mégis, a fémes kötésről elmondottakkal sikerült talán megfogalmaznom a VASKUT-as közösségben működő összetartozás hajtóerejét.

Fénykorában intézetünknek több, mint ötszáz munkatársa volt, a legkülönbözőbb végzettségű, beállítottságú, érdeklődési körű kollégák alkották ezt a közösséget. Ha névsorolvasást tartanék, akkor máris túllépném a megszabott időkeretet. Itt csak néhány kiragadott példával szemléltetem a VASKUT-asok munkatársainak sokszínű egyéniségét. Gondoljatok csak például Pattantyús Á. Editre, aki biztosította számunkra a szellemi táplálékot Sarvajc Józsefnéval együtt, Hajdú nénire, üzemi konyhánk főnökasszonyára, az általa készített dinsztelt máj ízét még mindig a számban érzem, vagy gondoljatok rendészünkre, Tüű Károlyra, aki egy alkalommal megmutatta az irodájában azokat az intim felvételeket, amelyeket a Fémtani Osztály fotólaborjában foglalt le. Ahogy végiggondoltam mondandómat, az emlékek özöne áraszott el. Eszembe jutott persze Vajda úr neve is, aki a finommechanikai műhelyében csodákra volt képes, hasonlóképpen az Öntöde szakemberei, akik művészi fokon művelték szakmájukat, például a római korok emlékét idéző bigás öntvény készítésével, és nem feledkezhetem meg évfolyamtársamról, Clement Andorról sem, akivel a képlékeny-alakíthatóság vizsgálatára szolgáló közös fejlesztésű berendezéssel nemzetközi sikereket értünk el.

Intézetünk sikerének hátterében minden bizonnyal meghatározó szerepet játszott a kollégák magas szintű szakmai tudása, ha az ember megakadt valamelyik probléma megoldásában, akkor bátran bekopogtathatott az idősebb kollégákhoz, és elmondhatta búját-baját. Bizonyára ki fog maradni néhány név, de Zorkóczi Béla bácsiról, Szele Miska bácsiról, Szeless Laci bácsiról, Mester Pista bácsiról, Éles Laci bácsiról, Kovács Laci bácsiról, Szombatfalvy Árpádról, Pilissy Lajosról feltétlenül meg kell emlékezni. Az idősebb kollégákkal folytatott szakmai konzultációk során mindig azt éreztük, hogy örömmel segítenek a fiatalabbaknak, erősítve a kohéziót, a közös elektronfelhőt.

Intézetünk szakmai tevékenységének számos kiemelkedő eredménye volt. 45 éves fennállása alatt több, mint száz szolgálati szabadalom született, több alkalommal nyert a VASKUT BNV-díjat, arról nem is beszélve, hogy több munkatársunk tudományos fokozatot, kandidátusi címet vagy műszaki tudományok doktora címet szerzett. Egyszer talán valakinek lesz még ideje és energiája a VASKUT-as munkatársak publikációinak összegyűjtésére. A kiemelkedő műszaki eredmények között nem feledkeztetünk meg az új Erzsébet híd megvalósulásában játszott szerepünkről, vagy akár az első magyar űrhajós, Farkas Bertalan űrrepüléséhez kapcsolódó anyagtudományi kísérletekről, a BEALUCA programról* sem. Arra is büszkék lehetünk, hogy a számítógépes technika alkalmazásában is élenjártunk, a mérési eredmények értékelésekor és az anyagtudományi modellezésben. Meghatározó volt szerepünk a Paksi Atomerőmű beruházásának folyamatában, és ezzel összefüggésben, Rittinger Jánosnak és Fehérvári Attilának a törésmechanikai vizsgálatok megvalósításában és elterjesztésében.

A sikerek mellett – mint minden családban – kudarcok is voltak. A legnagyobb kudarcnak én azt tartom, hogy a rendszerváltás idején nem sikerült intézetünket megmenteni, mind az az anyagi és szellemi érték, amely mintegy 40 év alatt összegyűlt, széthullott, részben meg is semmisült. Még a kollégák által létrehozott elektronfelhő sem tudta összetartani. Ennek a kudarcnak kettős oka volt, egyrészt az intézet munkatársainak szellemisége nem tett bennünket alkalmassá a vállalkozói világ követelményeiben való eligazodásra, másrészt maga az a rendszer, amelyben a kutatóintézeti létből át kellett volna lépnünk a vállalkozói létbe, önmagában sem volt képes az ilyen jellegű tevékenységek befogadására és elismerésére. E kudarc túlélésében az sem segített, hogy nemcsak a mi intézetünket számolták fel, hanem a többi 16 kutatóintézetet is.

A sikerek és a kudarc számbavétele után már feltehetjük a kérdést, hogy a VASKUT-ban 40 év alatt kialakult szellemiség tovább tudott-e élni ezen a telephelyen, működik-e a genius loci. A szellemiség alapját minden bizonnyal a selmeci hagyományok közösségformáló ereje jelentette, ez mutatkozott meg például a Fémtani Osztály karácsonyi összejövetelein, amikor – bár kicsit félve – az ajándékok átadása előtt megemlítettük a köszöntőben, hogy ne feledkezzünk meg arról, hogy mit is ünneplünk. A VASKUT munkatársainak családias közösséggé való formálódását minden bizonnyal elősegítette Fuchs Erik atyáskodásával a Kohászati Anyagvizsgáló Napok szervezése, nem feledkezve meg az Unicum csapatépítő hatásáról sem. Ez a sorozat a 14. konferenciával fejeződött be a balatonaligai pártüdülőben. Ennek a konferencia-sorozatnak a mintájára indult el 1997-ben Dunaújvárosban az Országos Anyagtudományi Konferencia és Kiállítás sorozata, amely éppen ebben az évben éri utol sorszámát tekintve a KAN-t.

A Fémtani Osztály karácsonyi megemlékezéseinek kulináris fénypontját a forralt bor jelentette. Ezt is sikerült átmenteni a Bay Zoltán keretei közé. Az év végi megemlékezéseken a régi recept szerint készült forralt bor illatára még Pungor Ernő professzor úr is többször lejött a második emeletről, hogy megkóstolja, és minőségileg ellenőrizze a főzetet, hiszen kémikus volt.

Ha az ember családlátogatásra megy, akkor a jó magyar szokás szerint ajándékot visz magával. Ezt a hagyományt én sem akarom megtörni. Sokat gondolkoztam, hogy a VASKUT megszűnésének 30. évfordulója évében megtartott találkozóra milyen ajándékot is vihetnék magammal. Kevés tárgyi emlékünk maradt, de édesapám íróasztalának fiókjában megtaláltam a VASKUT körbélyegzőjét és az aláírás-pecsétjét. Egy emléklapot hoztam magammal, amelyet az előbb említett két pecsét lenyomata hitelesít.

A köszöntő elején már említettem, hogy utolsó közszereplésem a XIII. OATK-n megtartott megnyitó előadásom volt. Ezt az előadást a következő mondattal fejeztem be: „Ne feledjük, hogy az elődök által ránk hagyott örökséget, hagyományt ápolni kell, mert különben történelemmé válik.” Ez velünk ne történjen meg!

* * *

Emlékeim a BEALUCA űr-anyagtechnológiai programról

Buza Gábor, 2023

1979. nyarán kezdő mérnökként még csak négy éve dolgoztam a VASKUT-ban, amikor osztályvezetőm, Fuchs Erik – szokásához híven – többedmagammal leültetett a szobájában lévő dohányzóasztal egyik foteljébe és beszámolt az Interkozmosz Tanács két képviselőjének (Ferenc Csaba rádiócsillagász és még egy személy) látogatásáról. A beszélgetés témája megdöbbentő és egyben végtelenül lelkesítő volt: fémes anyag olvasztási kísérletet tervezhetünk meg és „hajthatunk végre” a világűrben, pontosabban a Föld körül keringő Szaljut-6 űrállomáson.

Mint később kiderült, a lehetőség annak volt köszönhető, hogy az Interkozmosz programon belül, az utolsó (sorrendben: Csehszlovák, Lengyel, NDK és Bolgár) nemzetközi legénységgel indult űrutazás műszaki hiba miatt meghiúsult (a Szajuz-33 űrhajó nem tudott dokkolni a Szaljut-6 űrállomáshoz, ezért legénységével együtt visszatért), így a következő start kényszerű okokból eltolódott. A sorban következő magyar-szovjet közös űrrepülés ezért közel egy évet csúszott. Farkas Bertalan társaságában, az űrrepülése utáni egyik beszélgetés szerint, a szovjet, vele párban képzett társának, a mérnök Valerij Kubaszovnak tűnt fel, hogy a magyar programban nincs anyagtechnológiai kísérlet. A start csúszása tette lehetővé, hogy a hiányt pótolják, hiszen akkor két üzemképes kemence is volt a Szaljut-6 fedélzetén, a Krisztal és a Szplav.

Erik szobájában folyt számos beszélgetésből számomra legérdekesebb részek azok voltak, amikor a súlytalanság következményeit kellett megértenünk, hogy beszédünket is ehhez igazítsuk, hiszen a fel és le, alatta és fölötte, magas és alacsony szavaknak itt nincs értelme. Máig ható tanulság, ha a beszédünk nem egzakt, akkor a gondolataink sem azok.

Valamikor 1979. október-november környékén derült ki, hogy az Interkozmosz Tanács elfogadta az előterjesztett kutatási programot, melynek témája az Al-Cu ötvözetrendszerrel kapcsolatos. A meglepő és váratlan siker fölött érzett euforikus öröm után azonnal jött a rettentő felismerés: amit mondtunk, azt most meg is kell csinálni!

Ezzel egy időben indulhatott a Gyulai József által vezetett KFKI-s Ötvös-program is, ami félvezető anyagokon végzett kísérlet volt. A mi programunk neve BEALUCA lett, amit Erik Bobok György és Roósz András (a program két vezető kutatója) feleségeinek keresztnevéből alkotott.

A rettentő felismerést követően tudtuk és éreztük: ahhoz, hogy nulláról indulva kb. nyolc hét(!) alatt – mert 1980. januárjában kellett a repülő példányokat átadni – a repülésre kész, letesztelt űr-anyagtechnológiai kísérleti anyagokat átadjuk, csodákra van szükség. A nemzetközi gyakorlat szerint az ilyen programok előkészítési ideje még ma is két-három év. Az abban az időszakban történteket utólag értékelve, valóban a csodák sora esett meg a környezetünkben. Amint kiderült, hogy miért fordulunk kéréssel egy-egy céghez vagy személyhez, a csoda azonnal megtörtént és a lehetetlenre is csak egy-két órát kellett várnunk.

A Szaljut-6 fedélzetén lévő dolgokról nagyon kevés információnk volt, ill. alig kaptunk, pedig kértük. A kemencék termikus viselkedését illetően annyit tudhattunk, hogy mind a kettő hengerszimmetrikus elrendezésű, max. 1000 ˚C-ig hevíthető, valamint megkaptuk az üres kemencékben kimért tengelyirányú hőprofilokat, egy beállított kemencehőmérsékletre vonatkozóan. Az sem derült ki, hogy ezt hogyan mérték: a Földön, az űrállomáson, mozgó termoelemmel vagy termoelemsorral? Kaptunk továbbá nyolc-nyolc hőálló acél konténert, mint kötelezően használandó szállító eszközt azzal, hogy ezeket fogják az űrállomáson a kemencékbe dugni. A próbatesteinket a konténerbe tett kvarc kapszulákba kellett zárni.

Az én feladatom a konténerek megtöltése volt, a kvarc kapszulába zárt kísérleti anyaggal. A többiek számos egyéb feladattal voltak leterhelve: (pl.: N4.0 Al és Cu beszerzés több száz kilós tételben, folyamatos öntés és extrudálás, megfelelő kvarctechnikai háttér, szükséges minősítő vizsgálatok stb. megszervezése). Nekem csak a végrehajtással kellett foglakoznom.

Természetesen ettől sem a VASKUT-ban, sem a Fémtani osztályon nem állhatott le az élet, a korábban tervezett, teljesen más témájú kutatási feladatokat szintén el kellett látni. Verő Balázs például többek között a Dunaferr lemezradiátorainak korróziós jelenségével volt halaszthatatlanul leterhelve, mert szerte az országban jelentkező problémát kellet gyorsan orvosolni.

Az alumínium olvasztását és a félfolyamatos öntésű tuskók elkészítését, valamint extrudálását a székesfehérvári KÖFÉM-ben csinálták. Ezeket az előtermékeket a „szomszédban”, az ALUTER-FKI műhelycsarnokában húzópadon, húzógyűrűk sorozatával alakítottuk tovább, a kívánt céloknak megfelelő átmérőre. A különböző méretű próbatestek gyártása, speciális kísérleti eszközök elkészítése és a vizsgálatok már a VASKUT-ban történtek.

Elsőként építeni kellett két kemencét, mint az űrállomáson lévők földi termikus modellje, amelyekben az előkísérleteket majd végre lehet hajtani. A legnehezebb feladat, ami majdnem meghiúsította a programot, a beolvadó próbatest létrehozása volt. A próbatesteknek ugyanis két fajtája volt. Az egyikkel, a 4% Cu-tartalmú (dural) ötvözet rúddal nem volt gond, hiszen azt húzógyűrűvel pontos méretre lehetett alakítani, ami a kísérleti anyag homogenitásának még jót is tett. A másik, a beolvadó próbatest az eredeti tervek szerint úgy nézett ki, hogy az 50-50 m/m% arányú Al-Cu rúd közepe réz, amit a vastag falú, extrudált alumínium cső vesz körül. A két anyag összeszorítását a húzógyűrűk sorozatával végzett képlékenyalakítás oldotta meg. A beolvasztási kísérletek azonban rendre sikertelenek voltak, mert a beolvadás az Al-Cu határon esetleges volt, pontosabban nem lehetett megjósolni, hol és mikor kezdődik el. A beolvadásnak az alumínium olvadási hőmérséklete alatt kellet volna bekövetkeznie, konkrétan az Al-Cu ötvözetrendszer legkisebb hőmérsékletű eutektikus fázisreakciójának hőmérséklete (548,2 ˚C) fölött 10-15 ˚C-kal. Az eutektikus hőmérsékleten válik ugyanis az eutektikumot alkotó két fázis, az α-Al és a ϴ (Al₂Cu) kb. 42:58 arányú keveréke olvadékká. Az eutektikus hőmérsékleten azonban csak egy kémiai összetételű olvadék lehet, tehát a sűrűségkülönbségen alapuló gravitációs áramlás nem jöhet létre. Azonban minél nagyobb a szilárd alumínium és szilárd réz, valamint a közöttük lévő olvadék hőmérséklete, annál nagyobb lesz az alumíniummal és a rézzel érintkező olvadékrészek Cu-tartalma közötti különbség, ami egyben sűrűségkülönbséget jelent és ezen alapuló áramlást indukál.

„Szerte az országban” több helyen is kísérleteztek vele, de sikertelenül. Még az extrudált vastag falú alumíniumcső belső falának szennyezettségét és az Al₂O₃ bevonatát is gyanúba fogtuk, hogy ezek akadályozzák a fázisreakció megindulásához szükséges, szilárd halmazállapotban lejátszódó diffúziót. Sebtében készült mütyür hántoló szerszámmal (húzótüskének nem merem nevezni) petróleum alatt végigforgácsoltuk a cső belsejét és a végig petróleummal töltött csőbe dugtuk a tiszta rézhuzalt, majd húzógyűrűkkel zsugorítottuk az alumíniumot a rézre. Mit sem használt, ahogyan sok másik ötlet sem.

„Ha valami nem megy, csináld fordítva”, szólt a csüggedtségemet látó, nem szakmabeli édesapám tanácsa. A semmitmondó bíztatásnak tűnt mondat értelme néhány óra múlva nyilalt belém: hát persze, kívül kell a réznek lennie és belül az alumíniumnak, mert az utóbbinak nagyobb a hőtágulási együtthatója (2,39*10^-5 K^-1), mint a réznek (1,62*10^-5 K^-1), így a felhevítéskor összeszorul a két felület, míg ellenkező esetben az alumínium letágul a rézről. A mi van kívül, mi van belül kérdés rendezése után minden kísérlet azonnal sikeres, értelmezhető, tervezhető, tehát jó volt. Nem volt több sikertelen olvasztás.

Ekkor azonban már csak másfél hét maradt a konténerek átadási határidejéig. Hiányoztak még a Szaljut-6 űrállomás Krisztal és Szplav kemencéin beállítandó hőmérséklet megadásához szükséges földi kísérletsorozatok. Mivel a VASKUT-ban a szükséges ideig még egy kemence térfogatában sem tudtuk a súlytalanság körülményeit produkálni, ezért a beolvasztási kísérleteknek nem csak idő és termikus paraméterei voltak, hanem a gravitációs vektor és a próbatest hossztengelye közötti szög is szerepelt a kísérleti változók között. Nagyon sok beolvasztási kísérletet kellett megcsinálni és kiértékelni.

Még szerencse, hogy korábban sikerült kidolgozni a próbatest kvarccsőbe hegesztését úgy, hogy kb. 10^-2 torr, argon anyagú nyomás van a kapszulákban. Ezeket a kísérleteket és a végleges darabokat a Tungsram gyár Váci úti telephelyén, a fényforrás fejlesztő részleg üveg- és kvarctechnikai kísérleti laboratóriumában végeztük, ill. hegesztették le. Akkor ez volt Magyarország speciális szakmai anyaggal és eszközparkkal – beleértve a vákuum- és gáztechnikát – kimagaslóan legjobban felszerelt helye. Életem során összesen nem láttam annyi műszaki kvarc anyagot, mint ott egyetlen raktárban (ráadásul máshol is volt nekik ilyen raktáruk). Több mint egy héten keresztül minden délelőttömet ott töltöttem, hogy a nagy tudású és aranykezű kvarc-technikussal kidolgozzuk a kísérleti anyag károsodása nélkül, de biztonsággal reprodukálható kvarc kapszula lezárási technológiát.

Szigorúan dokumentált kísérletekkel győződtünk meg arról, hogy a felhevítés (pontosabban a Krisztal és a Szplav kemence üzemzavarát jelentő 1000 ˚C-ra túlhevítés és 10 órás hőntarás) során nem reped meg és gáztömör marad a kvarc kapszula. Az utolsó két napra „csak” az összeszerelt, repülésre kész valamennyi konténer rázási-ütési tesztjének dokumentuma maradt.

Az utolsó nap délelőttjére minden elkészült, még a minősítő dokumentumok is, amikor megérkezett Ferenc Csaba, hogy kivigye a Ferihegyi Repülőtérre és átadja a futárnak a konténereket, aki gondoskodik azoknak a Csillagvárosba, majd onnan Bajkonurba, a felszállás helyére való szállításról.

Ekkor jóval több mint fél évre szem elől vesztettük a négy Krisztal és négy Szplav konténerünket, bennük összesen 12 próbatestünkkel (a Krisztal kapszuláiban két-két próbatest volt). Az abszolút érdemi információmentes idő végtelennek tűnő múlása során már az a kérdés is megfordult a fejünkben, hogy egyáltalán visszakapjuk-e még?

Persze ez a várakozási idő sem telt el eseménytelenül, mert amikor a hírportálok 1980. május 26-án világgá kürtölték, hogy Farkas Bertalan mint kiképzett magyar űrhajós, magyar idő szerint 20 óra 20 perckor elsőként emelkedett el a Földről, hogy annak légkörét is elhagyva tartson a Szaljut-6 űrállomás felé, az események erősen felgyorsultak. Híranyaggá vált a BEALUCA program is. Emlékeim szerint Budapesten először a Hadtörténeti Múzeumban rendeztek az űrutazás témájában egy aktuális időszaki kiállítást, majd a Közlekedési Múzeumban egy hosszabb időtartamút, de szintén időszakit. Ezekhez mi is adtunk kiállítási, demonstrációs anyagokat.

Utóhatások

Szintén Farkas Bertalantól tudtuk meg, hogy a Szaljut-6-ra magával vitt konténereinknek csak egy részét volt ideje a fenntartózkodása alatt a kemencékbe rakni, ezért az összeset ott hagyta, hogy majd az állandó személyzet befejezi a munkát, és valamelyik azt követő dokkolás alkalmával küldik vissza a Földre.

Az űrrepülés témájában még aktív volt a média, amikor visszakaptuk a konténereket, így lett a TV-ben híranyag abból is, amikor az egyik kvarc kapszulát felnyitottam. Tudtuk, hogy melyiket kell a kamerák előtt felnyitni ahhoz, hogy a „meglepetés” ne legyen nekünk meglepetés.

Mielőtt bármelyik konténert kinyitottuk volna, különböző szöghelyzetekben mindegyikről készült egy radiográfiás felvételsorozat. Ezzel a próbatesteinkről térbeli képet tudtunk alkotni. (Ipari röntgentomográf akkor még nem létezett, ill. nem volt az országban.) Nagyon megijedtem, amikor a 4% Cu-tartalmú Al-ötvözet rudak képét megláttam a röntgenfilm előhívásakor, mert jól látszott, hogy a próbatestekben sok buborék van. Az ötvözetet ugyanis atmoszférikus körülmények között gyártották a KÖFÉM-ben, a kapszulában viszont 10^-2 torr nyomást hoztunk létre a Tungsramban, ezért amelyik része megolvadt a próbatestnek a Szaljut-6 űrállomás fedélzetén, az abból felszabaduló gáz alapvetően a súlytalanság, másrészt a nedvesítési viszonyok miatt szabályos gömb alakú buborék formájában a visszakristályosodott próbatestben maradt. A buborékok mérete a kemence, pontosabban a próbatest hőprofilját követte. Amikor Erik rémült arcomat és a röntgenfelvételeket meglátta, azt mondta, hogy „ezt így terveztük, a tudományos programban csak azért nem írtuk le, mert nem volt biztos a demonstrálás sikere”.

A konténerek és kapszulák bontása után még mindig érintetlenül maradtak a próbatestek, hogy alakiságát maradandóan megőrző másolatot lehessen róluk készíteni. A szobrászatban és a fogtechnikában elterjedten alkalmazott szilikon anyagot használtam az öntőforma készítésére, amibe Wood fémet öntöttem (olvadási hőmérséklete kb. 70 ˚C). Így mindegyik, a Szaljut-6 fedélzetén kristályosodott próbatestnek megvan az eredeti alakja, pedig további vizsgálatok érdekében azóta már mindegyik szét lett darabolva.

A visszatért darabok szerkezetének vizsgálatai hosszú évekig tartottak, melyek eredményeiből publikációk sora és szabadalmak születtek. A vizsgálatok helyszíne egyre inkább a Miskolci Egyetemre (akkor még Nehézipari Műszaki Egyetem) került át, mert fokozatosan érezni lehetett a rendszerváltás előszelét, aminek egyik következményét, a VASKUT jogutód nélküli felszámolását is jelentette. Nem csak az űrállomást megjárt próbatestek, de valamennyi dokumentum és vizsgálati anyag is Miskolcra került, nálam csak néhány emléktárgy maradt.

A miskolci egyetemen, az akkori Kohómérnöki Kar, Fémtan Tanszékén alakult ki az új űrkutatási gócpont. A témához való kötődésem ezzel nem szűnt meg. Az évek során legalább fél tucat kemencét építettem a BEALUCA program során szerzett tapasztalatokra is támaszkodva először az egyetem megbízásából, később az ott létrehozott Admatis Kft. megrendelésére.

A Szovjetunió felbomlása előtt még ember nélküli szatellitre, nagyon hosszú olvasztási-kristályosodási feladatra alkalmas rendszer is készült, melynek kemencéjét terveztem és építettem. Minden más az egyetemen készült, ahogyan a többi kemence esetében is. A politikai „nyitás” egyik hatása lett, hogy két kemencém a Miskolci Egyetemen keresztül eljutott a Marshall Space Flight Center-be, a NASA legrégebbi űrközpontjába, az alabamai Huntsville-be is, ahol speciális kémiai összetételű egykristályokat növesztettek benne, gőzfázison keresztül.

Cikkek és szabadalmak:

Fuchs Erik, Buza Gábor, Roósz András: „A BEALUCA kísérlet”; MTA INTERKOSZMOSZ Tanács Tudományos Ülésszak; Konferencia helye, ideje: Balatonaliga, Magyarország 1981.06.02.; pp 75-78 (1981)

Fuchs Erik, Roósz András, Buza Gábor: „Das werkstofftechnologische Weltraumexperiment „BEALUCA””; ZEITSCHRIFT FUR METALLKUNDE / MATERIALS RESEARCH AND ADVANCED TECHNIQUES (0044-3093): 75 pp 185-192 (1984)

Fuchs Erik, Roósz András, Buza Gábor: „Feingiessen auch unter Bedingungen der Schwerelosigkeit”; GIESSEREI (0016-9765 ): 72 pp 213-216 (1985)

Fuchs Erik, Roósz Andás, Buza Gábor: „Eljárás öntvények főként a földinél kisebb gravitációs erőtérben való készítésére”; Lajstromszám: 186606; Közzététel éve: 1985

Fuchs Erik, Roósz András, Buza Gábor: „Módosított eljárás öntvényeknek, főként a földinél kisebb gravitációs erőtérben való készítésére”; Lajstromszám: HU195139; Közzététel éve: 1989

Roósz András, Buza Gábor, Bárczy Pál, Fuchs Erik, Fancsali József, Szőke János: „Multifunkciós, moduláris, egyedileg tervezhető mozgásnélküli kristálynövesztő berendezés és módszer a berendezés tervezésére”; Lajstromszám: 0104849; Közzététel éve: 2003

Roósz András, Buza Gábor, Bárczy Pál, Fuchs Erik, Fancsali József, Szőke János: „Többfunkciós modul kristálynövesztő berendezés”, Lajstromszám: HU 225898, Közzététel éve: 2007