Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eseményeit a már majdnem 70 év óta folyó gondos történelmi kutatások nyomán szinte percről-percre ismerjük, de még mindig előkerülnek újabb dokumentumok, személyes visszaemlékezések, amelyek még teljesebbé teszik a képet. A következőkben olvasható bejegyzés az én visszaemlékezéseimet tartalmazza.
A forradalom ideje alatt én 12 éves voltam, és csak a sajátos körülményeknek köszönhető, hogy a mintegy öt évvel ezelőtt írt visszaemlékezéseim – legalábbis én úgy érzem – egy szűkebb szakmai csoport, a kohász társadalom tagjai számára érdekesek lehetnek, és kiegészítik az adott korszakról eddig megismert történetet.
Mindezt elsősorban az magyarázza, hogy a visszaemlékezés főszereplői a kohász társadalom meghatározó szereplői voltak, nevezetesen édesapám, dr. Verő József, a Metallográfia illetve Fémtan professzora, professzortársa, dr. Geleji Sándor, aki képlékenységtant tanított, és Szele Mihály – mindenki Miska bácsija – aki vaskohászattant tanított, mindannyian a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemen. Mindhármuk életútjáról az interneten részletes adatok találhatók.
Álljon itt a visszaemlékezésem adott részlete:
„Igyekszem az ’56-os Forradalom és szabadságharccal kapcsolatos emlékeimet kizárólag a saját élményeim alapján feleleveníteni, nem akarok történelemkönyvet írni. Családunkon belül a mindennapi politikával nem foglalkoztunk, éltük megszokott mindennapi életünket, amiről majd még írni fogok. Annyit már elöljáróban megemlítek, hogy volt egy Orion gyártmányú, hétcsöves rádiónk, amellyel a Szabad Európa Rádiót is jól tudtuk fogni. A Szabad Európa hangját mi gyerekek is hallgattuk. Valamilyen háttér-információnk tehát volt, tudtuk, hogy ki volt Rákosi, ki volt Nagy Imre, de az összefüggéseket nyilván nem nagyon értettük, bár ekkor már 12 éves voltam. Az első dolog, amire határozottan emlékszem, az Rajk László újratemetése volt, amiről még a Kossuth Rádió is részletes helyszíni tudósítást adott, és amelyen nagy tömeg vett részt. Mindez október elején volt.
Édesapánk beosztásánál és akadémikusi voltánál fogva viszonylag gyakran utazott külföldre, elsősorban az úgynevezett baráti országokba, például a Német Demokratikus Köztársaságba. Abban az időben még általában az ilyen hosszabb utakat is vonattal kellett megtenni, az IL 18-as szovjet személyszállító repülőgépek talán még nem is voltak forgalomban. Édesapám vonata a Keleti Pályaudvarról indult, valószínűleg október 21-én délután. Az állomásra édesanyánkkal együtt mi gyerekek is kikísértük őt, a VASKUT-as, amerikai gyártmányú, Chrysler típusú vállalati kocsi vitt ki bennünket a Keletihez. Ez a kocsi egy nagyméretű országúti cirkáló volt, méghozzá lefüggönyözött ablakokkal. A kocsi nyilván feltűnést keltett a rendőri szerveknél, és valahol a Rákóczi úton megállítottak bennünket. Mikor ezt az esetet végiggondoltam, hogy milyen útvonalon jutottunk el az akkor még meglévő Nemzeti Színház épületéhez, majdnem azt diktáltam Évának, hogy biztosan az Erzsébet hídon át jutottunk a pesti oldalra. De akkor még, 1956-ban csak a régi Erzsébet híd egyébként impozáns pesti oldali pilonjai álltak. A híd újjáépítésére csak mintegy tíz év múlva került sor. Visszatérve a Rákóczi úton történtekre, Juhász bácsi, édesapám sofőrje leállította a kocsit, a rendőrök két oldalról közrefogták az autót, és még a hátsó ajtókat is kinyitották. Amikor azonban a hátsó ülésen megláttak bennünket, gyerekeket édesanyánkkal, akkor intettek, hogy mehetünk. Utólag ezt az esetet a városban uralkodó, már meglévő feszültség jelének tekintettük. Nem mindig kísértük ki édesapánkat külföldre való utazásakor, de ebben az esetben határozottan emlékszem, hogy a vonatig kísértük, sőt még a vonat indulását is megvártuk. Édesapánk együtt utazott Geleji Sándorral, a képlékenyalakítási tanszék professzorával, akadémikustársával. Az, hogy együtt mentek, annak a továbbiakban jelentősége volt. A búcsúintegetéskor még nem gondolhattuk, hogy vagy tíz napig egyedül marad a család, és csak a forradalom leverésének napja előtt egy nappal kapunk életjelet tőle.
A 23-i esti eseményekről, pontosabban a Rádió ostromáról emlékeim szerint még a Kossuth Rádió is adott valamilyen híradást, a Szabad Európa pedig szinte másról sem szólt. Ahogy már említettem, én nem az utólag felszedett információkat akarom leírni, hanem azt, hogy hogyan is éltük át ezeket a kritikus napokat. Semmilyen konkrét emlékem nincs arra nézve, hogy édesanyánk pánikba esett volna rólunk való gondoskodás miatt. Részben az is segítette ezeknek a kritikus napoknak az átvészelését, hogy Józsi bátyánk szinte a csoda folytán velünk lehetett. Geofizikus lévén Nagykovácsi környékén volt egy kutatócsoporttal kiküldetésben. Állítólag a Pilisnek ezen a részén gyenge minőségű uránlelőhelyet sejtettek.
A házunk bemutatásakor nem említettem, hogy az alsó szinten van egy nagyméretű szoba, amelyet már kezdettől fogva mi használtunk, amelyhez a felső szintről lépcsőlejáró vezetett. Amikor a fegyverropogás és az ágyúzás hangja közeledett, akkor bizony a család levonult ebbe a szobába, abban a reményben, hogy ide még véletlenül sem találnak be. Ezt olyan komolyan vette édesanyánk, hogy néhány éjszakát egy-egy nyugágyban próbáltunk végigaludni. Egyszer azonban éppen ennek a szobának az ablakából láttuk meg, hogy egy szovjet tank közeledik, és áll meg az Ördög-árok túloldalán. Ekkor határozta el édesanyánk, hogy lemegyünk az ebből a szobából nyíló légópincébe, amelynek vészkijárata egyébként a „Mari néni” szobor mögötti virágágyásban volt. Hogy hányszor mentünk le, arra nem emlékszem, de az egyik falra egy gyertya lángjának kormával Laci és én is felírtuk a nevünket, pontosabban én az akkori becenevemet, a „Pixi”-t. Hangulatunkat jól jellemezte a Pixi felirat alatt látható haláljelkép. Erről Bogi készített egy fényképet, ez a mellékleten látható.
Majdnem 68 év távlatából természetesen nem tudom felidézni a forradalom eseményeit napról-napra. Ennek több oka is van. Egy 12 éves kiskamasztól nem várható el, hogy a politika eseményei közötti összefüggéseket átlássa, megértse, Forradalom helyszíni eseményeiről közvetlen információink nem voltak, még akkor sem, ha a Szabad Európa Rádió rendszeresen tudósított – ha késve is – az eseményekről. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy a Kossuth Rádió adása sokszor megszakadt, nagyrészt Beethoven Egmont nyitányát közvetítették. Ahányszor meghalljuk ezt a művet, mindig a forradalom jut eszembe. Az Orion rádiónk egyébként mindig be volt kapcsolva a Kossuth Rádióra vagy a Szabad Európára hangolva. Ez utóbbit, ahogy korábban is, mindig erősen zavarták.
Arra nem emlékszem, hogy ne lett volna mit ennünk, ezt édesanyánk hogyan oldotta meg, nem tudom. Lehet, hogy az alagsorban lakó Kovács házaspár is segítettek a beszerzésben, illetve Józsi, ha a körülmények megengedték, kiment a villamos hűvösvölgyi végállomásánál lévő pékséghez, ahol némi sorbanállás után kenyeret lehetett szerezni. Később, már a forradalom leverése után azonban híre terjedt, hogy a fiatalokat összeszedik és a Szovjetunióba viszik, ettől kezdve édesanyánk Józsit többé már nem engedte járkálni. Megjegyzem, hogy a Kohászati Lapok szerkesztőségében volt egy kolléga, Klug Ottó, akit egy ilyen akció során elvittek, de szerencsés módon hazakerült.
Október utolsó napjaiban úgy tűnt, mintha konszolidálódna a helyzet, ezt mi itt a Hűvösvölgyben abból gondoltuk, hogy a fegyverek hangja elcsitult.
Lassan a visszaemlékezésekben eljutunk november első napjaiig, ami alapvető változást hozott. Ezekben a napokban a Vörös Hadsereg útjáról egyre intenzívebben volt hallható tankzúgás, mert ezen az úton jött be a szovjet hadsereg. Éjszakánként olyan hangos volt a zúgás, hogy aludni nem is igen tudtunk. A család még ekkor sem kapott semmilyen hírt édesapánkról, aki már több mint egy hete elutazott. Elsejéről másodikára virradó hajnalban azonban váratlanul megszólalt a telefon, és édesanyánk nagy meglepetésére és örömére, édesapánk szólalt meg a vonal másik végén. Nyilván az első kérdés édesanyánk részéről arra vonatkozott, hogy jól van-e, és hogy hol van. Édesapánk röviden elmondta, hogy útitársának, Geleji Sándornak óbudai lakásáról telefonál, jól van, és még ezen a hajnalon megpróbál gyalog hazajutni. Ez a körülbelül egy, másfél órás túra sikerrel járt, és november 2-án, kora délelőtt megint együtt volt a család. Arra nem emlékszem, hogy nekünk, gyerekeknek édesapánk a hazaérkezése után részletesen elmesélte volna a hazautazás viszontagságait, csak annyit említett, hogy a Deák Ferenc nevű gőzössel érkezett meg az óbudai kikötőbe, és még ezelőtt gépfegyverrel lőtték a hajójukat.
Megígértem, hogy saját élményemet próbálom rögzíteni. A következő sorok lehet, hogy túllépik ezt a keretet, de úgy érzem, hogy az országban 1956 októberére kialakult hangulatot érzékeltetik. Édesapánk hazaérkezése, a család teljessé válása meghatározó szerepet játszott a család életében. Arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy a háború utáni években a Szovjetunióról, Sztálin elvtársról és a szovjet hadseregről mi gyerekek csak dicsőítő himnuszokat hallhattunk, szüleinknek pedig még túl közel voltak a háború borzalmai. A mindennapi politika része volt ezen kívül annak hangoztatása is, hogy hazánk, a Magyar Népköztársaság a szocialista béketábor fontos országa, és a békéért minden nap harcolnunk kell, például úgy, hogy a néphadseregünket fejleszteni kell, akár erőnkön túl is. Hogy mindebből gyerekként mit értettem meg, azt még utólag sem tudom felidézni, de a szovjet csapatok bevonulása még azt a reményt is kelthette bennünk, hogy vége lesz a harcoknak, és nem lesz több emberáldozat sem. A Kossuth Rádió híreiből a forradalmárok hőstetteiről nem értesülhettünk, legfeljebb csak arról, hogy hol és mikor, hányan haltak meg, illetve arról, hogy kiket tartóztattak le, fogtak el, vagy éppen ki szabadult ki a börtönből. Mi, gyerekek arra vágytunk, hogy a család élete visszatérjen a forradalom előtti napok rendjére, még akkor is, ha szüleinktől az ’50-es évek szörnyűségeiről hallottunk is. Szerettünk volna ismét társainkkal találkozni, iskolába járni, és uram bocsá’, még tanulni is.
Úgy emlékszem, hogy október 23-án délutános voltam, és mire hazaértem, már hallani lehetett a rádióban a Rádió ostromáról. 24-én azonban már nem mehettünk iskolába, és akkor még nem gondoltuk, hogy február végéig vagy március elejéig nem is lesz oktatás. Hogy ezt a többhónapos intervallumot mivel töltöttük el itthon, arra részletesen nem emlékszem, de Szentestére sikerült karácsonyfát szereznünk valahonnan, feldíszítettük. 1957 elején már kezdtek megérkezni a nyugati országokból származó segélycsomagok. Azt nem tudom, hogy hogyan jutottunk hozzá, de valahogyan eljutott hozzánk egy nagyméretű, krémsajttal teli konzerv, amelynek oldalán az állt, hogy „gift of the American people”. Később évekig ebben a dobozban tároltuk a család kristálycukor-készletét.
Amikor már iskolába jártunk, ott is kaptunk külföldről származó ajándékokat, a mi osztályunk minden tanulója kapott egy tábla valódi ét- vagy tejcsokoládét. Én ekkor láttam és ettem ilyen minőségű csokoládét először, akkoriban nálunk csak egy Kedvenc nevű nugátszelet volt kapható. Az ajándék csokoládé szétosztásakor voltak hiányzó gyerekek is, és az ő részük kézbesítése az osztály megbízható gyerekeinek volt a feladata. Nekem a Zuhatag soron lakó Kádár Elek osztálytársamnak az ajándékát kellett elvinnem. Ágyban fekvő beteg volt, és amikor átadtam neki a tábla csokoládét, azt gyorsan kinyitotta, egy kockányit letört belőle, és köszönete jeléül nekem adta. Hogy ez még most is élénken él bennem, jól jelzi, hogy mennyire meghatódhattam, majdnem elsírtam magam.
Ez a kis történet már akkor történt, amikor újra járhattunk iskolába. Október 23. óta azonban négy-öt hónapig szünidőben volt részünk, sokáig még a házból sem mehettünk ki, csak a rádióból hallottunk a városban folyó harcokról, de ezek is ’57 elejére már megszűntek. A kritikus novemberi-decemberi hónapokban csak édesapánk járt a városban, a Puskin utcai házuk pincéjéből Juhász bácsi közreműködésével kimentették akkori helyettesét, Szele Mihályt a feleségével együtt. Józsival egyszer gyalog besétáltak az Akadémiára, egyszer pedig egyedül bement a VASKUT-ba. Ezekről az utakról részleteket nem nagyon mesélt.
A család megpróbálta a szokásos életét folytatni, ez többé-kevésbé sikerült is, és ha friss kenyérhez vagy valamilyen rendes élelmiszerhez jutni, annak nagyon örültünk. Szüleink nem erőltették, hogy állandóan tanuljunk, annyi volt a bizonytalanság, hogy azt sem nagyon lehetett tudni, hogy mikor és hogyan kezdődik újra az oktatás. Az hamar elterjedt, hogy az orosz nyelv, mint kötelező tantárgy megszűnik, helyette németül vagy angolul fogunk tanulni. Arról is szó volt, hogy a hittanoktatást újra bevezetik, én nem emlékszem, hogy ez a mi iskolánkban megtörtént volna. Nekem Lacival együtt a németre vagy angolra való áttérés különösebb nehézséget nem okozott, hiszen már több éve jártunk Klári nénihez a Szilfa utcába nyelveket tanulni. Hasonló volt a helyzet a hittanoktatásban való részvétellel is, mert egy egyébként vegyészmérnök végzettségű fiatalember, Bálint István járt hozzánk, gyerekekhez hetente egyszer hittant oktatni. A tőle kapott hittankönyvek talán még meg is vannak.
1957 márciusára, az iskolai oktatás szervezett időpontjára a politikai feszültség ismét fokozódott, ekkor terjedt el országszerte a „MÚK” mozgalom, a márciusban újra kezdjük jelszava. A szovjet csapatok jelenlétében a magyar kommunistáknak sikerült a hatalmukat újra megszilárdítani, a forradalmároknak a sokszor beígért nyugati támogatás, beavatkozás természetesen elmaradt. Az iskolában bekövetkezett változásokhoz tartozik az úttörőszervezet és a vörös nyakkendő hordási kötelezettségének megszűnése. Megjegyzem, hogy én ettől az időponttól kezdve semmilyen ifjúsági vagy felnőtt politikai szervezetnek, pártnak tagja nem voltam. A félévből még hátralévő két-három hónapot még az Ötvös utcai nevelőintézethez tartozó épületben jártam végig, és már ekkor az a hír járta a szülői munkaközösségi berkekben, hogy a nyolcadikosok már nem ide fognak járni, hanem a Szajkó utca felső végénél lévő villaépületben kialakított osztályba. Ez lett tehát az általános iskolás tanulmányaimnak hatodik színtere.”