Előző bejegyzésemet már több, mint 1300-an olvasták, ezért arra gondoltam, hogy édesapám és Geleji Sándor NDK-ból való hazatérésének részleteit László bátyámtól kapott információkkal kiegészítem. Ehhez idézem az eredeti bejegyzés vonatkozó részletét:
„Elsejéről másodikára virradó hajnalban azonban váratlanul megszólalt a telefon, és édesanyánk nagy meglepetésére és örömére, édesapánk szólalt meg a vonal másik végén. Nyilván az első kérdés édesanyánk részéről arra vonatkozott, hogy jól van-e, és hogy hol van. Édesapánk röviden elmondta, hogy útitársának, Geleji Sándornak óbudai lakásáról telefonál, jól van, és még ezen a hajnalon megpróbál gyalog hazajutni. Ez a körülbelül egy, másfél órás túra sikerrel járt, és november 2-án, kora délelőtt megint együtt volt a család. Arra nem emlékszem, hogy nekünk, gyerekeknek édesapánk a hazaérkezése után részletesen elmesélte volna a hazautazás viszontagságait, csak annyit említett, hogy a Deák Ferenc nevű gőzössel érkezett meg az óbudai kikötőbe, és még ezelőtt gépfegyverrel lőtték a hajójukat.”
A leírtak majdnem minden részletben megfelelnek a valóságnak, egy ponton azonban nem. Nevezetesen ott, hogy szüleink, illetve édesapám a gyerekeket nem tájékoztatta a hazautazás részleteiről, pontosabban én nem emlékszem, vagy már elfelejtettem, hogy hogyan is jutottak haza. Ahogy azt már említettem, László bátyám mesélte el nem sokkal 84. születésnapja előtt, amikor meglátogattuk őt a pilisvörösvári Szent Erzsébet Otthonban. Beszélgetés közben megemlítettem neki, hogy a blogomra szeretném feltenni az ’56-os forradalmi eseményekről szóló írásomat. Amikor röviden fölelevenítettük a családdal történteket, és eljutottunk a hazatérés részleteihez, Laci bátyám számos részlettel ki tudta egészíteni a történetet.
Elmondta, hogy már az is csoda volt, hogy az NDK-ból eljuthattak Bécsbe, hiszen a szocialista országok állampolgárainak külön engedély kellett egy nyugati ország területére való belépéshez. Laci bátyám sem tudta, hogy ebben a folyamatban ki volt segítségükre, de feltétezhető, hogy a magyar követség munkatársai segítettek. Ne feledjük, hogy már több, mint egy évvel túlvagyunk az osztrák államszerződés megkötésén. Ebben az időben, bármilyen meglepő is, de rendszeres hajójárat volt Bécs és Budapest között. A hajó utasainak nagy részét a Magyar Népköztársaság megbízható állampolgárai képezték, akik jutalomként hétvégeken kijuthattak Bécsbe bevásárolni. Mikor a Deák Ferenc hajó átlépte a magyar határt, édesapám közelében lévő funkcionáriusok közül valaki megjegyezte, hogy milyen jó újra magyar zászlót látni, erre egy mellette lévő társa megjegyezte: „ne nagyon örülj, ezek mind a forradalom lyukas zászlói”. A hajóskapitány csak az Óbudai kikötőig vállalt felelősséget utasaiért, hiszen már előbb is gépfegyverrel lőttek a hajóra, onnan mindenkinek gyalogosan kellett hazajutnia.
Köszönöm Lacinak, hogy fölelevenítette ezt a történetet!